LAJTORJA CSOPORT

Tökéletlen vagyok. Bevallom ezt. Eltévedtem, kisiklottam, megreccsentem. Karrier, magánélet, egészség… letepert az élet. Valamit valahol elrontottam, és nem találom egyedül az Utam, az Ügyem, a Helyem, a Küldetésem – nem sikerült a kihívásaim megoldjam…

Igazságra törekszem. Boldogtalanságom oka, hogy titkoltam a kihívásaimat. Ezt értettem meg. Egyedül próbáltam az életemet megoldani, és ez az arrogancia, ami másoktól elválaszt. Elkezdtem őszintén felvállalni magam, a tetteimet, a gondolataimat és az érzéseimet. Igazat cselekszem, és igazat beszélek… 

Figyelni kezdtem. Más emberekre, a világra, magamra. Nekem szóló üzenetekre. Figyelmemmel arányban egyre jobban értem a múltat, magamat és más embereket az életemben. Dühöm ezzel arányban enyhült. Nem rontottam el mégsem, és mások sem rontották el, hanem “az élet történt csak” velünk…

Választottam magam. Arra jöttem rá, hogy vak vagyok, és hogy ezért nem boldogulok. Vakságom oka – a múlt még fel nem dolgozott terhei, a még meg nem értett történések súlya mellett –, hogy előre nem látok tisztán, mert nem látok a vágyaimon túl. Vissza kell szerezzem, el kell nyerjem a látásomat…

 Megnyugodtam. Meg tudtam engedni a vágyaimat, meg tudtam engedni magamat, nincsen már bennem olyasmi, amit tapasztalni szeretnék, és még nem tapasztaltam. Túlzásba estem, és ez nem volt jó, mert káoszt eredményezett. Most a Rendre figyelek…

Szabad vagyok. A múlt többé nem köt, mert megértettem. Magamat és a múltam szereplőit is. Többé nem szégyellem, ami történt, és nem is haragszom. Hanem hálás vagyok. A múlt és a jelen dolgaiban egyre tisztábban látok, de a jövő mégis ködös. Szabad vagyok, de már nem akarok szabad lenni…

Alávetettem magam. Azt ismertem fel, hogy az ÉN helyem, a Cél-Ügy-Küldetés is csak egy vágy, amit magamnak és magamért akarok. Tehát önközpontúságban, tehát önimádatban vagyok, még mindig, és amíg ez így marad, addig nem fogok tudni továbblépni – ezért nem tudok továbblépni…

A Jóisten kegyelme kiáradt rám az által, hogy hasznos lehettem. Konkrét más embereknek, konkrét és belőlem fakadó módon. Nem mérlegeltem, hogy ebből mi lesz, hanem bevonódtam, gondolkodás nélkül áldoztam-adtam-tettem-kockáztattam, és végre most hasznosnak, hasznosságom mentén részesnek éreztem magam…

Jól vagyok. Őszinte önfelvállalás által sikerült magamat jobban elfogadni, tetteim által, Mentorom és Közösség segítségével lettem jobban. Mások tapasztalatai segítettek a nagyobb rendet meglátni, aminek pokoljárás, kiábrándulás, igazodás és végül életem nagy fordulópontja: a hasznosság katarzisa lett eredménye…

Hasznosság és részesség katarzisát éltem meg, spontán tett nyomán, amit el többé senki nem vehet. Így akarok élni. Így fogok élni. A múltat elfogadva immár a jövő foglalkoztat, de fokozódó erőm fókuszt még csak időszakosan talál. Ura vagyok az életemnek, de hova adjam magam… 

Ugrottam. Hasznos vágytam lenni, kerestem a módot, ahogy a világban – Isten nagy tervében – a magam kicsi helyén hasznos lehetek, és megvan. Lelkesít egy Cél. Az oda vezető út szűk talán kicsit, és mindenképp veszélyes, de tudom, hogy az enyém… 

Elengedtem. Akartam minden erőmmel, és elvégeztem, amit kellett, munkában és közösségeim tagjaként is: a jó harcot megharcoltam – égtem és égettem. Döbbenetes élmény, hogy a csinálás és harc évei után most nemcsinálás és béke a feladatom…